Minden vezető, akivel eddig elkezdtünk dolgozni azt gondolta, hogy a cég logikusan van felépítve, mindenki tudja benne a dolgát, a folyamatok rendben vannak, s könnyű lesz átadni. A valóság azonban teljesen mást mutat. Lássuk ezt egy konkrét példán!
Egyik kedves cégvezető barátomnál eljött az idő arra, hogy átadja a stafétabotot. Nem azért, mert nagyon öreg lett volna, hanem azért, mert egyrészt jó lett volna kilépni a vezetői magány elefántcsont szobájából egy kicsit az együtt, a csapat, a valakiben 100%-ig bízom érzésébe, másrészt pedig kicsit belefáradt már abba, hogy küzdjön az ügyfelekkel, a beszállítókkal, a munkavállalókkal, – s egyáltalán: elege volt abból az érzésből, hogy “egyedül áll a világgal szemben ” (sic!) .
Amikor megkeresett azt mondta, vele – velük könnyű dolgom lesz: tudatosan építette fel, vezette a céget, nagyon sok dolog önjáró, van vállalatirányítási rendszer, méghozzá saját fejlesztés, amely mindent IS tud (és tényleg), a fia már harmadik éve bent dolgozik a cégben, ismer minden területet, hisz mindenütt gyűjtött már tapasztalatot, úgyhogy itt az ideje, jöjjek, s csináljak a fiából vezetőt.
Hadd ne mondjam: minden ízemben tiltakoztam ettől a mondattól, Vezetőt nem csinálunk, hanem vezetővé válunk, viszont jó volt a kapcsolat, nem mondhattam nem-et, így hát belefogtunk együtt a folyamatba.
Persze kedves ügyvezető társam szerint a cég felépítése és működése logikus, teljesen átlátható, tehát nemcsak a fiának, nekem is könnyű lesz, alig is lesz dolgom. A szkepticizmusom ezzel kapcsolatosan azért sajnos teljesen helytálló volt….
Első körben átvilágítottuk a céget: emberek-munkakörök, folyamatok, működésanalízis…. nos, ekkor kezdtem magam Nagy Sándor szerepében látni, mert azt a gubancos helyzetet, amit ott találtunk, bizony ember legyen a talpán, aki kard nélkül ki tudna bogozni…
Érdekes volt látni, hogy a barátom számára minden egyszerű, átlátható, logikus és nyilvánvaló volt. Még az is, hogy a cég nélküle gyakorlatilag működésképtelen.
Hogy miért? Csak, hogy néhány, a csomó bonyolultságát elősegítő területet érintsek:
- Minden döntés az ő kezében volt, összeghatártól függetlenül, ezért rengeteg dolog csúszott, mert jóváhagyásra várt
- Simán átnyúlt bármelyik vezetője felett, rajta kívül senki nem volt képben szinte senkivel és semmivel, mert sose lehetett tudni, hogy addigra, mire beért a munkahelyére, kedves barátunk már mit intézett, s az emberei közül kinek milyen munkát delegált
- Mindenkinek mindent IS kellett csinálni, a feladatot az kapta, akinek épp volt ideje, nem biztos, hogy az, aki alkalmas volt annak megoldására
- Sok dolog azért állt, mert akinek kellett volna csinálni, az nem tudott róla, mert neki egyértelmű volt, viszont a másik felé nem kommunikálta, hogy ezt neki kell átvennie
- A munkaköri leírás csak egy általános papír volt, sem az elvárásokat, sem a feladatokat nem tartalmazta rendesen – persze azon kívül, hogy “mindent, amit a vezető kiad neki” meg kell csinálnia
- Tele voltak bonyolultabbnál bonyolultabb folyamatleírásokkal, az adott terület vezetője maga se volt igazán tisztában azzal, hogy melyek vonatkoznak rájuk, ill. amik rájuk vonatkoznak, azok pontosan mit takarnak, így igazán kontrollt sem tudott rajtuk tartani….
Mit tehettünk ebben a helyzetben? S mi mit tehetünk egy hasonló helyzetben?
Tudomásul kell vennünk, hogy mindenkinek saját logikája van, mindenki másképp gondolkodik, s ami nekünk természetes, az másnak nem az. Még akkor sem, ha ő a saját gyerekünk, s mi neveltük!
Rá kell tudnunk nézni arra, hogy bizony amíg a céget építettük, amíg a fennmaradását alapoztuk meg, nagyon sok dologgal nem számoltunk (főleg a változások lekövetésével a működésben), ami bizony egyre szövevényesebbé tette a szálakat. Sokszor kellett hirtelen dönteni, sokszor kellett problémát megoldani, egyszerűbb volt, ha mi csináljuk…
Így viszont nem lehet átadni a céget. Tehát mielőtt a stafétabot a másik kezébe kerülne, érdemes kicsit körbenézni a házunk táján, hogy vajon így, ahogy most állunk, menedzselhetjük-e az átadást.
Mielőtt azonban elkezdjük, érdemes feltenni a kérdést: ha eddig nem láttam, nem vettem észre, akkor mi a biztosítékom arra, hogy most meglátom, észreveszem, s épp az ideálisat rakom össze? Bizton mondhatom, semmi. Előbb-utóbb mindenki, így a fent említett kedves barátom is, eljut arra a pontra, amikor rádöben: szüksége van egy külső nézőpontra, aki bizony nem fogja bogozgatni a szálakat, hanem Nagy Sándort követve fogja, s elvágja a gordiuszi csomót.
Ha Ön épp itt tart, s erre van szüksége, ne habozzon, keressen minket, s megmutatjuk, hogy tudja ezt a legfájdalommentesebben lemenedzselni!
